Manapság egyre többet hallok a dán módszerről, hogy a gyereknevelés terén ezzel mekkora sikereket lehet elérni. Felkeltette az érdeklődésem, ezért vettem is egy könyvet, hogy elmerüljek a siker titkában.

A dán módszer hat alappillérre épül: ezek a játék, a hitelesség, az átkeretezés, az empátia, az ultimátumok mellőzése és a meghitt együttlét.

A könyvet elolvasva megtudtam, hogy melyik pillér alatt mit értenek a szerzők és elgondolkodtam, hogy vajon ezek a magyar viszonylatokban mennyire jellemzők, illetve a mi családunkban mennyire vannak jelen.

1. Játék: a szabad játék mennyire része a gyerekeink életének? Mennyi idejük jut csak úgy önfeledten játszani, nem keretek közé szorítva? Van-e idejük arra, hogy a stresszt, a feszültséget játékos formában levezessék?

Azt hiszem, ha őszintén akarunk felelni ezekre a kérdésekre, akkor a többségnek nincs erre ideje.

Ennek számos oka van: több tanóra, több lecke, nagyobb elvárások, számtalan különóra, aminek egy részét a gyerekek akarják, de a nagy részét meg a szülők, akiknek esetleg nem adatott meg gyerekkorukban mindez. Az, amikor egy szülő úgy keres óvodát, hogy ott tanulnak-e angolt és még milyen egyéb különóra van, amitől az ő csemetéje már óvodás korban különb lesz, mint a többi, nekem fura. Sőt, olyat is hallottam, ahol a gyerek még magyarul se tudott beszélni, de már angolórára járt, hiszen jobb minél előbb elkezdeni. Én egy balatoni falucskában jártam oviba meg suliba is, ahol nem voltak ilyen lehetőségek, de nem láttam kárát. Elég volt pár hónapot nyelvterületen eltöltenem ahhoz, hogy folyékonyan beszéljek. Akkor minek kényszerítsem bele már ovis korában a nyelvtanulásba a gyereket?

Amikor azt látom, hogy a lányom iskolájának honlapján minden héten van egy hír XY gyerekről, hogy éppen ilyen tanulmányi versenyt nyert, aztán olyat, majd egy harmadikat, plusz zenében és sportban is jeleskedik, akkor felmerül a kérdés, hogy de mikor éli az életét, mint gyerek, tinédzser? Tényleg ezekre fog visszaemlékezni majd, hogy hány versenyt nyert meg, vagy arra, hogy milyen klassz programokat csinált a barátaival? Én az utóbbira gondolnék, de lehet, hogy én raktam fel rossz lemezt. Azt hiszem, hogy Vekerdy Tamással értek egyet ebben a kérdésben, hogy hagyjunk a gyerekeknek időt a szabad játékra, mert ebből tudnak a legtöbbet tanulni.

2. Hitelesség: mennyire van jelen az életünkben az őszinteség? Mennyire mutatunk más képet a külvilágnak, mint ami a valóság? Mennyire mutathatják ki a gyerekek a valós érzelmeiket és felismerik-e őket? Példát mutatunk-e ebben nekik vagy elhitetjük velük, hogy az életben minden tökéletes akár egy hollywoodi filmben?

Szerintem fontos, hogy a valós képet lássák a gyerekeink rólunk, a házasságról, a családról. Arról, hogy mindenkinek lehet rossz napja, lehet türelmetlen a másikkal, lehet olyan, hogy nem értenek egyet valamiben, netalán össze is vesznek egymással. Ezeket, ha őszintén megbeszéljük velük és nem azt a képet mutatjuk, hogy nálunk mindig mindenki minden pillanatban boldog és soha nincs köztünk vita, akkor nem alakul ki bennük hamis kép a való életről és merik megélni a rosszabb pillanatokat is, mert nem érzik, hogy az bűn lenne. Nálunk is vannak nehéz pillanatok, de igyekszem minél előbb megbeszélni velük, hogy mi miért történt és ügyelek arra, hogy ne feküdjünk le haraggal.

3. Átkeretezés: Mennyire vagyunk képesek egy negatív dologból is a pozitívumot meglátni?

Azt hiszem ez a legnehezebben elsajátítható képesség, mert nagyon tudatosan oda kell figyelni, hogy mit hogyan mondunk, hogy az ne tűnjön túlzottan optimistának se, mert az megint egy hamis képet fog adni. A túlzott optimista ember hajlamos figyelmen kívül hagyni a negatív dolgokat, ezáltal torzítja a valóságot, a túlzottan pesszimista pedig a pozitív dolgokat hagyja figyelmen kívül. Valahol a kettő között kellene megtalálni az arany középutat, a reális optimizmust. Csak egy példa: a nyaralás utolsó napján már szomorúak vagyunk, hogy haza kell menni, de ha arra gondolunk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy eljutottunk nyaralni és fantasztikus élményekben volt részünk együtt a családdal, akkor mindjárt más lesz a hangulatunk. Persze nem könnyű erre mindig figyelni, de biztos vagyok benne, hogy megéri, mert sokkal boldogabbak lehetünk, ha mindenben meglátjuk az apró örömöket is.

4. Empátia: mennyire vagyunk képesek beleélni magunkat a másik helyzetébe? Erről már többször is írtam, hogy a gyerekek érzelmi intelligenciájának egyik alapja, az empátia. Én mindig ezt próbálom a gyerekekkel megértetni, hogy gondoljanak bele abba, mit érezhet a másik fél, akit mondjuk megbántottak. Fordított esetben nekik, hogy esne, ha valaki megbántaná őket vagy gondoljanak vissza olyan esetekre, amikor ők voltak a megbántott fél és idézzék fel, mit éreztek akkor, mit vártak a másiktól. A másik, amire bíztatom őket, hogy ha szeretettel közelítenek a másik felé, az mindig segít. És tényleg működni szokott a baráti csetepatékban is! Pont ma mesélte a lányom, hogy az egyik osztálytársának nem nagyon vannak barátai és elég szomorú mostanában, ezért kitalálták a legjobb barátnőjével, hogy jobban odafigyelnek rá és barátkoznak vele. Hát nagyon büszke voltam rá, hogy ennyire figyel a társaira és segíteni próbál.
5. Ultimátumok mellőzése: a hatalmi harcok helyett mennyire vagyunk képesek demokratikusabb nevelési módszereket alkalmazni?

Hát bevallom, nekem ez is nehéz dió. Sokszor elfogy a türelmem és nem látok más kiutat, mint az ultimátumok adása, ami persze nem jó, de néha tanácstalan vagyok. Sok mindent kipróbáltam már, de egy idő után valahogy minden módszer befuccsol és jön az ultimátum. Na persze ehhez az is kell, hogy a gyerekek minden kiskaput megtalálnak a határok átlépésében, a szabályok kijátszásában. Szóval igyekszünk megtalálni azokat a módszereket, ami nálunk beválik, de hosszú távon még nem találtunk ilyen módszert.

6. Meghitt együttlét: mennyire tudunk időt szakítani egymásra, amikor csak egymásra figyelünk és kizárunk minden felesleges ingert?

A mai rohanó világban ez sem egyszerű azért, pláne több gyereknél, hogy mindegyiknek jusson egyedül is figyelem. A mi családunkban a minőségi idő mindenkinek fontos, ezért igyekszünk hétvégén mindig valami közös időtöltést beiktatni. Például közös családi moziest otthon popcorn készítéssel, vagy társasjáték est, kirándulások, bringatúra, jó időben strandolás. A hétköznapokban leginkább a közös vacsorára jut idő csak, plusz egy kis elalvás előtti beszélgetésre. Szerintem minden apróság számít, lényeg, hogy a teljes figyelmünkkel legyünk jelen és ne nyomkodjunk közben telefont, vagy ne nézzünk tévét. Ha ezt a gyerekektől is elvárjuk, az a minimum, hogy ebben mi magunk is példát mutassunk.

Biztos vagyok benne, hogy sokan több mindent is alkalmaztok ezekből. Van, aki, akár mindent, annak külön gratulálok. Én azt gondolom, hogy már azzal nagy lépéseket teszünk, ha átgondoljuk, hogy mi az, amiben még nekünk is fejlődnünk kell és elkezdünk apró lépésekben változtatni is rajta. Ha jobban odafigyelünk ezekre a dolgokra, sokat tehetünk azért, hogy gyermekünkből kiegyensúlyozottabb, boldogabb felnőtt váljék, aki majd szintén tovább tudja adni az ő gyerekeinek a tőlünk tanultakat. Ehhez kívánok sok sikert és kitartást!