Elég jó anyák

Halottak napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk.  Kimegyünk a temetőbe, koszorút viszünk és meggyújtunk pár mécsest, miközben felidézzük az elhunyt emlékét.

Mit érezhet az az anya, aki saját gyermeke sírját kell, hogy meglátogassa? Elképzelni se lehet ezt a tragédiát, ha nem közvetlen velünk történik meg. Sajnos nálunk a szűk családban megtörtént 3 évvel ezelőtt. A húgom, Betti veszítette el elsőszülött fiacskáját. Patrik most lett volna 3 éves, mindössze 51 napot töltött ezen a világon, mielőtt beköltözött az angyalok közé. Az ő történetüket szeretném most megismertetni. Hogy lehetett túlélni ezt? Mi segített abban, hogy tovább tudjon lépni? 3 év távlatából milyen érzések kavarognak benne?

Elégjóanyák: Kérlek röviden meséld el mi történt Patrikkal 3 évvel ezelőtt!

Betti: Még magzat korában egy ismeretlen eredetű vírusfertőzés miatt a legsúlyosabb típusú agyvérzést kapta, ami miatt súlyos idegrendszeri károsodással és légzési problémákkal született a terhesség 33. hetében koraszülöttként. 51 napot töltött élet és halál között a koraszülött intenzív osztályon. Nap mint nap küzdöttek az életéért, többször is újraélesztették. Sok komplikáció lépett fel ez alatt az idő alatt, szinte végig gépek tartották életben.

Elégjóanyák: Hogy lehetett ezt így végigcsinálni, amikor minden 3 órában, mikor mentél hozzá látogatni, amiatt kellett aggódnod, hogy vajon él-e még a gyermeked?

Betti: Azt tettem, amit minden édesanya tett volna a gyermekéért és nem volt kérdés, hogy ott a helyem mellette a végsőkig.

Elégjóanyák: Miből tudtál erőt meríteni ezekben a nehéz napokban?

Betti: Egyrészt a koraszülött intenzív osztályon, a szobatársakkal tudtam megosztani a bánatomat, vagy ritkább esetben az örömömet (ha éppen jobban volt), hiszen sorstársak voltunk. Segítettük egymást mindenben, amiben csak tudtuk. Másrészt a család támogatása volt nagyon fontos számomra, minden nap jöttek, hogy erőt adjanak. Bár sokszor nekem kellett őket vigasztalni. Harmadrészt nagy köszönettel tartozom a nővérkéknek és orvosoknak, akik mindamellett, hogy maximális profizmussal látták el a fiamat, olyan szeretettel és kedvességgel bántak vele, mintha a sajátjuk lett volna. Volt, aki szabadnapján is bejött megnézni őt.

Elégjóanyák: Hogy tudtál felkészülni a legrosszabbra?

Betti: Amikor már látszott, hogy nincs remény a gyógyulásra, az orvosok és nővérkék mindenben támogattak és megengedték, hogy bármikor bemehessek hozzá, amikor csak szeretnék. Fürdethettem, kenguruzhattam és vele lehettem, amikor csak szerettem volna, hiszen tudták, hogy minden egyes vele töltött perc számunkra ajándék. 

Elégjóanyák: Hogy tudtad elfogadni azt, amikor bekövetkezett a legrosszabb, ami egy édesanyával történhet?

Betti: Mivel egy idő után sajnos biztossá vált, hogy el fog menni és csak addig él, amíg a kis szíve bírja, fel tudtam készülni rá több héten keresztül lelkileg, hogy elengedjem. Az ott dolgozó nővérkék nagyon sokat segítettek ebben. Mindemellett láttam, hogy mennyire szenved és tudtam, hogy neki úgy lesz a legjobb, ha nem lesz több fájdalma.

Elégjóanyák: Hogyan tudtad ezt feldolgozni, amikor szembesültél vele, hogy nincs többé?

Betti: Próbáltam elfogadni és igyekeztem továbbélni „Angyalszülőként”. Nagyon hamar megkaptam a választ arra, hogy ez miért történt meg velem. A halála után 3 hónappal eldöntöttem, hogy a koraszülött babákat és az intenzív osztályt támogatni fogom a lehetőségeimhez képest. Ezért elkezdtem szervezni egy jótékonysági gyűjtést. Az általam létrehozott Kétkeréken Klub tagjait hívtam segítségül, de nagy meglepetésemre rengeteg idegen ember is csatlakozott a kezdeményezéshez. 1 hónap alatt 1.2 millió forint gyűlt össze, melyből a SOTE 2 Koraszülött Intenzív Osztályának tudtunk a pici babák gyógyulását elősegítő eszközöket vásárolni. Több mint 20 éves eszközöket tudtunk kiváltani ezekkel az adományokkal. Ünnepélyes keretek között adtuk át az osztály dolgozóinak az adományokat és egy jótékonysági tekeréssel ünnepeltük meg ezt a nagy összefogást.Óriási erőt adott ez a kezdeményezés és úgy éreztem, hogy a fiamnak köszönhetem ezt az utat.

Elégjóanyák: Voltak további hasonló kezdeményezések?

Betti: Igen, többször is. Voltak anyaotthonok, gyermekotthonok, rászoruló családok és hajléktalanok, akiknek segítettünk és azóta is folyamatosan támogatunk, akiket csak tudunk. Nagyon jó érzés segíteni a rászorulóknak és tudom, hogy a fiam büszke rám odafent.

Elégjóanyák: Hogy tudtatok a pároddal a fájdalom után továbblépni?

Betti: A gyászidő leteltével újra késznek éreztük magunkat, hogy család lehessünk. 2017 nyarán megszületett Maja, a kislányunk komplikációk nélkül, egészségesen, aki azóta is bearanyozza az életünket és tudta enyhíteni a fájdalmunkat. Patrik örökké a szívünkben fog élni, hiányát pótolni nem lehet, senki és semmi nem tudja. Nem lehet mást tenni, mint előre nézni, elfogadni a történteket és tovább élni az életet.

Remélem Betti története erőt tud adni a hasonló helyzetben lévő szülőknek és segít ezekben a nehéz napokban.  Kívánom, hogy minden sorstárs szülő megtalálja a lelke gyógyulását elősegítő utat, ahogy Betti megtalálta az adományozásban és mások segítésében.