Egyik nap megnéztem az Én, Tonya című filmet és teljesen megdöbbentem, hogy mire képes egy anya, hogy kihajtsa a legjobb teljesítményt a gyermekéből.

Röviden a filmről: Tonya Harding 4 évesen kezd el korcsolyázni és kivételes tehetségnek bizonyul. Édesanyja hitvallása, hogy a legjobb teljesítményt úgy tudja kihozni a lányából, ha felbosszantja. Nem is riad vissza semmilyen módszertől legyen szó lelki terrorról vagy fizikai bántalmazásról. Folyamatosan Tonya orra alá dörgöli, hogy mennyibe kerül neki az oktatása és egyfolytában megalázza a kislányt, akár idegenek előtt is. A kívánt sportsikerek persze jönnek, de milyen áron?! A lányból is egy agresszív felnőtt lesz, 16-17 évesen elmenekül otthonról és összeköti életét egy szintén bántalmazó férjjel. Életét folyamatos botrányok kísérik, míg nem eltiltják a versenyzéstől. Sajnos ez a film egy igaz történeten alapul. Akit érdekel, bővebb kritikát itt olvashat róla.

Elgondolkodtam, hogy hány ilyen történet lehet még a világban. Anno, mikor a nagyobbik lányom elkezdett úszni óvodás korában, előttünk is ott volt a választás, hogy versenyszerűen vagy csak hobbiból csinálja. Mi az utóbbi mellett döntöttünk. Sajnos számos történetet láttam, hallottam a gyermekkori versenysportnak az árnyoldalairól, egyes szülők gyermekekre helyezett túlzott elvárásairól, a maximális teljesítmény elérése érdekében alkalmazott eszközeiről. Mi nem akartuk megkockáztatni, hogy az amúgy is érzékeny lelkű gyermekünk, a gyermekekre nehezedő szerteágazó teljesítménykényszer mellett a sportban is csak az elvárásokat lássa. Nekünk az volt a célunk, hogy örömmel csinálja a sportot és hogy ne menjen rá a gyerekkora. És azt hiszem, hogy ezt sikerült is elérni, mert már 8 éve folyamatosan úszik, és nem nekünk kell erőltetni, hogy menjen. Igaz, hogy nincs tele a szobája érmekkel, de mi minden időeredmény javulást is nagy sikernek könyvelünk el. És ami a legfontosabb, hogy szereti csinálni.

Persze mondhatnánk azt, hogy ha mindenki így gondolkodna, akkor nem lenne egy olimpiai bajnokunk se. Természetesen, aki elbírja ezt a terhet, amit a versenysport megkíván és megtalálja benne az örömét, azt én sem beszélném le. És szeretném megemlíteni, hogy mi is nagyon fontosnak tartjuk a gyermekek napi sportolását, mozgását, mivel számos pozitív hatása van. Megtanítja őket a küzdésre, a motivációra, hogy merjenek nagyokat álmodni. Megtanítja a kudarcok elviselésére, ami a való életben tapasztalt akadályok leküzdésében is segíteni fog nekik. A csapatsportban pedig még ezek mellett együttműködésre és alkalmazkodásra is tanít.

Így aztán nem lehet ezt feketén-fehéren nézni. Vannak akik erre születtek, és fontosabb nekik a dicsőség és az elért sikerek, de nem mindenki születik erre. Azt gondolom, hogy ezt a szülőknek kell felelősen átgondolni, hogy az ő gyerekük tudja-e vállani ezt a terhet és sok esetben lemondást, amivel a versenyzés jár. A lényeg, hogy ne a szülő akarja saját be nem teljesült álmait gyermeke felhasználásával megvalósítani, hanem ez az út a gyermek döntése legyen.Ha a gyermek ezt az utat választja, akkor viszont támogassa benne maximálisan.

Minden tiszteletem azoknak a szülőknek, akik gyermekük álmát minden elé helyezve támogatják őket, kísérik versenyről versenyre és ott vannak mellette a nehéz helyzetekben is. A lelki támasz mindennél fontosabb: a sikerek kellő megünneplése mellett a kudarcok feldolgozásával, a stressz oldásával is foglalkozni kell, ebben is segítsük a gyermekünket. Az így elért sikereknél nem csak a gyermekre lehetnek büszkék a szülők, hanem magukra is! Szerencsére sok olyan példát is látok a környezetemben, ahol ezt sikerült megvalósítani.

Végezetül Faludi Viktória szakpszichológus szavait idézném: " Véleményem szerint a legfontosabb, hogy a gyermek számára a sporttevékenység örömet nyújtson, és ne kényszert jelentsen."

Nektek mi a véleményetek? Mi a személyes tapasztalatotok a versenysport gyermekek fejlődésére gyakorolt pozitív és negatív hatásairól? Örömmel venném, ha megosztanátok kommentben ezzel kapcsolatos véleményetek, tapasztalataitok!